Van nálunk egy igen híres családi anekdota ami a tökfőzelékhez és hozzám kötődik, írtam is már korábban róla. Meglepő lehet, de gyerekként elég válogatós voltam, vagyis inkább úgy mondanám, hogy már akkor is határozott elképzeléseim voltak arról, mi az amit szeretek enni és mi az amit nem. Nos, a tökfőzelék is ez utóbbi táborba tartozott. Egyik nyári szünetben aztán a nagyszüleimnél tökfőzelék volt ebédre. Leültünk az asztalhoz és turkáltam pár percig, de csak nem akart lecsúszni a torkom, végül nagyapám rámripakodott, hogy “Vagy megeszed, vagy a fejedre borítom!”. Bekanalzatam, de ezzel egyidejűleg végleg megutáltam a tökfőzeléket.
Sokan vannak ezzel így, aminek az oka főleg a kaporban keresendő, amit lássuk be, kevés gyerek szeret. Ehhez jön még, hogy egy édes-savanykás főzelékről van szó, szóval tényleg nem egy kifejezett gyerekbarát fogás, viszont egy olyan, amire felnőtt fejjel könnyű újra rátalálni és beleszerelmesedni. Én is így voltam vele.
Amióta rátaláltam erre a receptre én tényleg csak így készítem, nekem ez a legfinomabb és nem is bonyolult, egyedül csak türelem kell hozzá. A lényeg, hogy mindig el kell belőle főzni a folyadékot, így koncentrálódnak az ízek, na meg persze az, hogy a gyalult tök egy részét fél órára ecetes-sós-cukros pácban kell marinálni, amitől ropogós betétje lesz a mártásnak.
